Az álom folytatódott, úgy éreztem magam, mint egy labirintusban. Futottam, hogy kiszabaduljak, azonban amikor már kiértem volna, elém húzódott egy hatalmas fal, ami nem engedett a szabadság felé. A Hold ragyogott felettem, a sötétben ez nyújtotta az egyetlen fényforrást. A lábaim nem engedték meg, hogy elfussak, magam ellen dolgoztam. Felettem ronda, fekete madarak repkedtek, fekete felhők úsztak a fejem felett, villámok hasítottak az égbe a távolba. Körbefordultam, tudtam, hogy nem menekülhetek.
Egy kihalt úton álltam. Az útpadkán csontvázak tömkelege volt. Megborzongtam, amikor megláttam, hogy nem csak állati hanem emberi maradványok is vannak a kupacok között. A fák hegyes ágai fenyegetően tornyosultak felém. Néhány fa ágán fekete rózsa bontogatta szirmait ahogy a Hold ezüstje megvilágította. Elkerekedett szemekkel próbáltam egyet leszakítani, azonban amikor hozzáértem a szirmok elhervadtak s lehullottak, helyét vérvörös rózsabimbó vette át. Újra felé nyúltam és akkor sikerült leszakítanom. Közönséges rózsának tűnt, egy rózsa a pokolból. Eszményi szépség ami megvilágítja fényével az elromlott helyet. Viszont a szépség mögött elromlás várja, a mulandóság átka, ami először elkényezteti szeretetével, s jóságával, majd szépen lassan fájdalmakat okozva megöli.
A kezembe szorítottam a rózsát, nem érdekelt, hogy tüskéi belemélyednek a kezembe, felsértve ezzel a fehér bőrt. Ráérős léptekkel elindultam az úton, a rózsa nem hervadt el, és nem is halványult. Szépségéből sem vesztett semmit. Az úton mindenhol ugyanazt lehetett látni, néha feltűnt pár embernek sem léleknek nem mondható teremtmény. Nem csináltak semmit, csak motyogtak érthetetlen nyelven. Néha hirtelen elém röppentek madarak, hangosan kiabáltak. Elkezdtem futni, ahogy a lábaim bírták, azt hittem végre meglelem a szabadságomat. Egyre gyorsabb iramot diktáltam, s hirtelen megláttam egy felém siető alakot. Alakja beleolvadt a sötét világ színében, hangját elnyomta a dörgés, rémsikoly és szélsüvítés monoton zaja. A kezét nyújtotta felém, arcán halvány mosoly jelent meg.
-Yasmine you? – alig bírtam kinyögni ezt a pár szót. Ő csak mosolygott, és felém lépett. Ruhája lágyan omlott le, a szél fújta a haját.
- Megijedtél? – egy földöntúli hang szólalt meg mögöttem. Éreztem hogy a rózsa tövisei végig siklanak a kezemen. – Üdv a pokolba!
Ez csak egy álom, ez csak egy álom. Yasmine you meghalt, nincsenek gyönyörű földöntúli rózsák, sem örökké fogva tartó kalitkák. Hamarosan fel fogok ébredni, és a többiekkel együtt nevetni fogok, a fantáziám által alkotott rémtörténeten.
- Mi ez? Miért nem tudok felébredni? – fordultam szemben a mögöttem állóval. – Kamijo miért történik ez az egész?
Az énekes nem válaszolt, ördögien elmosolyodott, a holdfényben megcsillantak éles fogai. Intett Yasnak, aki elvette tőle a rózsát s lassan lépkedve eltávolodott tőlünk.
- Tudni akarod mi ez? Talán a legrosszabb rémálmot, talán a legfurább képzelgésed, talán a halálod napja! Próbálhatsz ellenkezni, vagy elfutni nem tudsz. Rab vagy, az álmod rabja, és az enyém! Kapaszkodsz a jelenbe, az világod meghitt, kedves fényének emlékeibe. Hidd el itt ez nem elég!
- Miért… nem ez csak egy álom, én tudom, hogy ez csak egy hülye álom! – az ellenkezésem saját magam védése volt. Kamijo Japánban van valahol, és nem itt. Ez egy álom! Nem lehet más, csak egy nagyon rossz rémálom!