- A méreg keveréshez? – ismételtem el a fiú szavait, úgy mint aki ilyenről életében nem hallott volna. Ruki némán bólintott, tudhatta mennyire sokkolt az új információ. Beletelt pár percbe míg feldolgoztam kivel is voltam egy légtérben.
- Az csak képzelgés volt, hogy boncolta azt az állatot. Vagyis nem egészen.. hogyan is magyarázzam el? – néhány pillanatig várt, aztán folytatta mondandóját, sokkal jobban össze voltak szedve a szavai, mint előtte. – Vannak olyan mérgek amik hallucinációt okoznak, nem olyanok, mint a drogok! Volt olyan aki egy időre a látását veszti el és hasonlók. Az utoljára látott személyt látják, azok akiknek a vérébe ez a méreg belekerült. Aztán kóma, a doki azt mondta szerencséd volt, hogy ennyi ideig voltál csak kómában. A legtöbben „álmukban” meghalnak.
- S van valami következménye ennek a méregnek? – azt a kérdést tettem fel amitől a legjobban féltem.
- Sajnos nem tudom. Ha lenne is, az orvostudomány még nem tudott kifejleszteni ellene végleges gyógyulásra segítő ellenszert. Van esély rá, hogy károsodik a szív, az agy és hasonlók – Ruki határozottan válaszolt a kérdéseimre, amiért nagyon hálás voltam.
Mikor már mindenről kifaggattam elment, azt mondta beszél a többiekkel. A magány újra rám telepedett, csak egyszer jött be az orvos, hogy megvizsgáljon. A szobára ezután csend telepedett. Nem mozdultam meg, visszafojtottam a lélegzetem, s behunytam a szemem. Számoltam a szívverésemet, ami szaporán vert mellkasomban. Előttem volt Kamijo képe, az a vigyor. És a rózsa, Istenem, de szép is volt. Vajon miért ezt az álmot kellett nekem látnom? A Versailles-szel csak akkor kerültem kapcsolatban ha Eli mesélt róluk, egyébként nem nagyon foglalkoztam a bandával. A rózsák sem foglalkoztattak különösebben, hiszen a kedvenc virágom a kardvirág.
A szempilláim elnehezedtek, az álom édes varázsa újra maga köré font. Egy úton álltam, azonban nem ugyanazon az úton amin pár órája. Ezen az úton virágok nyíltak, a fák lombjai levelekkel tömve volt, a szél játékosan táncra késztette az ágakat. Nem messze tőlem kék vizű folyó folyt. Színes madarak ültek az ágakon, gyönyörű dalokat énekelve. Semmi sem hasonlított a másik helyre. Béke volt ameddig a szem ellátott.
- Ayu – a hang nem messze tőlem csendült fel. Oldalra néztem, és nem hittem a szememnek. Eli állt mellettem, két hatalmas szárnyal a hátán. Szemei tele voltak bánattal, kezein sebhelyek éktelenkedtek. – Miért nem segítettél? Ott voltál és nem segítettél… Miért hagytad?
- Eli te miről beszélsz? – kérdeztem értetlenül és felé léptem. Hiba volt, valami hirtelen megragadott, s bilincseket aggatott rám. Behunytam a szemem, hogy ne kelljen látnom milyen borzadalmakat kell átélnem. Azonban nem mozdult meg semmi, halotti csend volt. Bizonytalanul kinyitottam szemeimet. – Mi a francot keresek én itt?
Maya konyhájában álltam. A helységben minden fel volt forgatva, semmi sem volt a helyén. Kintről hangos kiabálás hallatszódott. Próbáltam megmozdulni, de a bilincsek erősen tartottak. Türelmetlenül vártam mi fog történni, fel voltam rá készülve, hogy valaki nekem fog rontani egy késsel vagy hasonlóval.
-Nem érdekel elvetted tőlem!! Uruha az ENYÉM! – Maya jelent meg teljesen fehér ruhában, olyanban amiben a beteg szoktak lenni az elmegyógyintézetekben.
- Nem vettem el tőled, hagyd már abba ezt a gyerekes viselkedést. Egyáltalán minek kellett megszöknöd? Nem volt elég amit Ayuval tettél? Maya, menj már vissza – Eli hangja türelmetlen volt, túlságosan is. A lány rám nézett szemeiben megvillant valami harag féle. Értetlenül szemléltem a történteket.
- Nem megyek vissza! Nem, nem, nem és nem! – Maya hirtelen előkapott egy fecskendőt. – Megmondtam, hogy meg fogsz fizetni azért amit tettél!!! – Eli rémülten nézett hol az injekciós tűre hol rám. Megpróbáltam megmozdulni, de nem tudtam… Maya egyre csak közeledett és közeledett felé.. Ne.. kérlek ne… Sikoltottam, vertem a falat….
- El fogjuk veszteni! – hirtelen újra magamnál voltam.. legalábbis éreztem dolgokat. Egy hideg dolog ért hozzám, majd fellökődött a testem. Az orvosok hangja rémisztően gyanúsan csengett. Mi történt itt?