Az idő múlásával, amit magányosan töltöttem a hangszerszobában, úgy éreztem nem számít, mi fog történni. Hiszen Elivel együtt mindig nyerünk, s talán ez a kis plusz emelt fel a padlóról. Nem kételkedtem a barátságunkban, azonban nem akartam elmondani Elinek az sem azt, hogy mit tudtam meg. Teljesen elveszettnek éreztem magam, nem akartam senkinek sem kikérni a véleményét, és még beszélgetni sem volt senkivel sem kedvem.
Mivel a házban még mindenki aludt úgy döntöttem, elrabolom Reitám laptopját és megörvendeztetem kicsi baráti körömet, akik alig tudtak már rólam, egy új bejegyzéssel.
. . . .
Sziasztok

Sajnálom, hogy ilyen nagy késéssel jelentkezem. Mint tudjátok, Elivel Japánban vagyunk, a GazettE tagok vendégeiként. Róluk annyit mondok, hogy így még jobban szeretem őket, mert nagyon kedves emberek, és önzetlenek is. De! Azért nem csak ilyen jó dolgok történtek velünk. Mostanában rémálmaim vannak, egy eset után. Meséltek nekem a rózsáról, és nagyon megijedtem. Hülyén hangzik, tudom! Egy rózsától fél.. na pff. DE EMBEREK!! Féltem Elit, féltem attól a nőtől, nekem kell, én nem engedem, hogy elvegyék tőlem. Aj, ez most így nagyon emós :/:/,. mindegy én megyek, felkeltem Aoit. Sétálni szeretnék.
Baí: Ayu-chan ♥♥

. . . . .

Végig olvastam még egyszer, és úgy gondoltam sikerült egy teljesen hülyeségről szóló bejegyzést írnom. Elolvastam még néhány kommenttet, válaszolgattam majd elmentem Aoit felkelteni. Azonban ahogy próbáltam csendben átlopakodni a hálószobába, észrevettem a fényt a konyhában. Először azt hittem, Ruru az éjszakai nasizása után nem kapcsolta le a villanyt, ám meghallottam a mocorgást. Álmosan arra vettem az irányt, meg akartam tudni, ki vandálkodik a konyhába. Hát, mit ne mondjak, azt hittem nem tudom visszafojtani a röhögő görcsöt. Aoi a hűtő előtt állt, és tömte magába azokat a hatalmas tábla csokikat, amit még valamikor ő vett nekünk.
- Mi van, Aoi nem kapsz elég édességet – nyaltam meg a szám szélét. A gitáros ledöbbent fejjel fordult felém, és szinte azonnal felvette a kiskutyanézést, remélve, hogy senkinek nem mondom el az éjszakai kalandját.
- Ayu!!! Kérlek, ne mondd meg a többieknek, kinyírnak ha megtudják – Aoi tekintete mosolyt csalt az arcomra. Igazából nagyon vicces jelenet volt, és élveztem is, végre én hozhattam kellemetlen helyzetbe.
- Mit kapok érte, ha nem mondok semmit? – a tekintetemet mélyen belefúrtam a fiúéba. Nem tudtam mit akarok, azt sem miért csinálom, egyszerűen csak azt akartam, hogy akkor Aoi valamit mondjon.
- Mit kérsz? – tette le az édességet, majd lassan felém lépkedett. – Ne akard, hogy megtegyem…
- Félnem kellene? – kérdeztem és hagytam, hogy átkulcsolja a karjait a derekamon.
- Döntsd el te – villantotta rám szemeit, miközben ujjai egyre feljebb, és feljebb kalandoztak.
- Nem lenne szép, ha az előéletedben a pedofília szó is szerepelne – mosolyogtam hatalmasat, mire ő csak sóhajtott egyet és eltávolodott tőlem. Lemondóan ült le az egyik székre, azonban nem vette le rólam a tekintetét. – Amúgy is hozzád indultam. Nem akarsz eljönni, sétálni?
- Elmegyek, ha te nem mondasz semmit a többieknek – üzletelt velem Aoi. Én nem ezt a feltételt akartam, de legyen, gondoltam kissé szomorúan.
- Akkor, mindjárt jövök. Átöltözöm, aztán indulhatunk – mentem ki, de nem tudtam nem arra gondolni, mi lett volna ha hagyom magam. Szinte beleőrültem, mikor elképzeltem, mégis sokkal jobban éreztem magam, amiért nem engedtem a fiúnak. Főleg ha bejött volna valamelyik állat a konyhába, nem mondhattam volna azt, hogy Aoi támadt meg, mert az nem lett volna tisztességes.
Szinte percek alatt átöltöztem, s már indultam is volna vissza amikor megpillantottam egy alakot az udvaron. Azt hittem a gitáros, meg akart előzni, és kiment. Azonban minden kételyem elszállt, mikor az illető az éj sötét takarásából kilépve, mutatkozott a lámpák halovány fényében.
- Aoi… - suttogtam először, szinte nem is tudtam hogyan formálta meg döbbent ajkam a betűket. Aztán hirtelen ráeszméltem mi történik. – AOI NE MERÉSZELJ KIMENNI!!!!!
- Ayu jól vagy?? – jöttek ki a szobából a többiek, de én nem figyeltem akkor rájuk. Őrült módjára futottam a konyhához. Istenem, csak ne legyen késő.