Aoi kiment, én pedig szokás szerint egyedül maradtam. Kicsit ledöbbentem, hiszen nekem semmi ilyesmi nem jutott volna eszembe. Aoira csak egy jó barátként tekintettem, azonban ami a konyhában történt, egy percre talán megváltoztatta a véleményem.
- Hey, Sanyi – kukucskált be Eli az ajtón. – Mi történt?
- Semmi – válaszoltam röviden. – Aoi meghülyült.
- Persze, és most ezért idegbeteg? Még szegény Rukit is letámadta egy éjszakáért – Elinek egy kis mosolyra húzódott a szája.
- Eh, azt nem csak nála akarta elérni – mondtam semmilyen hangszínben. A lány nem kérdezett semmit, inkább csak megkérdezte, nincs-e kedvem valamikor elmenni vele meg Ruruval valahova.
- Ha mentek, én nem megyek. Csak zavarnék, elleszek én ezekkel nyugi – makacskodtam tovább. Eli egy idő után feladta és elment megbeszélni a dolgokat Ruruval.
Természetesen nem gondolkodhattam azon, miért lett ilyen Aoi, ezért újra elkértem Reita laptopját. Mivel már tudtam japánul, egy ideje csak akkor még nem használtam ezt a tudást, úgy döntöttem írok twitteren az AYABIE-nak. Tapasztalatból tudtam, hogy nem Yumenak kell írni, mert ő úgysem válaszol, így pár sort írtam Takehitonak. Szerencsém volt, az utolsó kiírása, csak pár másodperccel azelőtt történt, bízhattam tehát a gyors válaszban. A gitárosban nem is kellett csalódnom, s ez ment még vagy egy óráig, még megbeszéltünk, hogy átjönnek. Nem mondom, velem madarat lehetett volna fogatni. Már nem érdekelt, Aoi sem Reita, Eliék meg eltűntek valamelyik szobába, s kitudja ott mit műveltek.
- Aztaa én soha ennyire boldognak nem láttalak még – mosolygott felém Kai.
- Izééé… Ugye nem baj ha idejönnek az AYABIE tagok – hát őhm, igen, ezt az egyet elfelejtettem megkérdezni, hiszen mégis a Gazette-sok lakásában vagyok.
- Dehogy, úgyis menni akartam át – azt hittem ott ütöm meg a dobost. Tudta mennyire szeretem őket, de nem mondta meg, hogy ismeri őket, a kis sunyi. Szótlanul leültem a kanapéra, és vártam, hogy a fiúk a házhoz érjenek. Igaz kissé izgultam, viszont ezen kívül semmi bajom nem volt. Teljesen jól elvoltam magammal, ami nálam amúgy is meglepő.
- Oké, megmondom mi lesz; itt hagyjuk őket, mi meg elmegyünk ketten valahova – szűrődött ki Ruru hangja az egyik szobából.
- Uruha!!! Ezt hogy képzeled? Aoi, épp most veszett össze Ayuékkal, nem hagyhatjuk őket most csak így itt – Elinek mérges volt a hangja, nem szerettem volna Ruru helyébe lenni. Ugyan hallgatózni sem nagyon akartam, viszont még akkor sem tudtam volna ezt megakadályozni, ha fellőttem volna magam az űrbe.
- Megoldják, kicsim, most nincs szükségük ránk…
- De van! Ruru értsd meg, itt kell maradnunk, pár nap, legyen mondjuk kettő, és utána tényleg elmehetünk.
- Azért, mert akkor már nem is lesztek itt, ugye?
- Miért ne lennénk itt? Még van egy csomó időnk – jót nevettem, mondjuk, nem tudom min, de mindegy. Felálltam és bementem a szobába, ahol Aoi mérgesen üldögélt az ágyon. Kiakartam menni, mert nem akartam veszekedni vele, azonban végül mégiscsak bementem.
A fiú nem nézett rám, engem pedig nem hatott meg, hogy mérges rám. Öregem, ha te tudnád, hogy kijön és miért megőrülnél – jelent meg egy kis mosoly az arcomon.
- Ayu itt vannaaaak – ordibált Kai, megszakítva azt a csendet, ami a házra telepedett. Gyorsan felpattantam, s már futottam is ki, hogy végre láthassam azt az embert, akit mindennél jobban szeretek. Azonban akárhogyan öleltem KNZ-t mindig az jutott eszembe; bárcsak Aoi ne haragudna rám.