Bekopogtattam, azonban többszöri próbálkozás után sem nyitott ajtót senki. Nem akartam bemenni, féltem, nem tudtam mi vár rám bent. Valami erő, viszont belökött és szinte beestem. A házban teljes sötétség lappangott, rossz érzésem volt, mintha valaki figyelne. Sóhajtva löktem be magam mögött a hatalmas ódon ajtót.
- Végre, itt vagy! - a hang visszhangzott a régi falak között. - Reita igazat mondott, törékeny vagy.
- Maga meg.. - dadogtam rémülten, szemeim hatalmasra nyíltak mikor megláttam a férfit. Egész magas volt, haja fekete, szája szélén ravasz mosoly ült ki.
- Ó, milyen modortalan vagyok. Kamijo vagyok - hajolt meg kissé. A fejemben vadul száguldoztak a rémképek; a kastély, a rózsa és, és Kamijo. - Nyugodj meg kincsem, nem bántalak! Vigyázok rád, Maya nehogy megtaláljon. Reita aggódik, nem akarja, hogy valami bajod legyen. Magam sem értem miért, hiszen ott van neki a barátnője. De, hogy már én is láttalak, kezdem érteni, miért akar egyben látni a barátom.
- Kamijo, muszáj mindenkire a szívbajt hoznod? - lépdelt le egy másik, szőke férfi. - Hy Ayu, ne figyelj rá, modortalan. Én Akira vagyok..
- Én meeg Yume - ugrott elém egy barna hajú fiatal fiú. Mi ez valami Hófehérke és a hét törpe, gondoltam feszengve. Azonban a hét törpe helyett csak három volt, akik egyszerre akartak magyarázni.

***
Két napja voltam Kamijonéknál, mikor már nem bírtam tovább. Halkan lementem az előszobába, és felkaptam a telefont. Próbáltam teljesen halkan mozogni, azonban a régi, kopott parketta ezt nem tették annyira lehetővé. Akkor már nem érdekelt, meghallanak avagy sem, felfutottam a lépcsőn és bezárkóztam új szobámba.
- Gyerünk Eli, vedd fel! - járkáltam körbe, mint egy őrült. A falat vertem idegességemben, de a lány még így sem vette fel. Ledobtam a telefont és nekitámaszkodtam a falnak. Csak néztem magam elé, valahova a semmibe üveges tekintettel. Képzeletem újra csúfos játékot űzött velem. Rémképek villantak fel, teljesen hihetetlen gondolatok keltek szárnyra lelkemben, néma sikolyok törtek fel belőlem. Bezárva éreztem magam, és nagyon egyedül. Hiába próbáltam beilleszkedni Kamijonék életének menetrendszerű történéseibe, egyszerűen nem ment. Eli, egy újabb kiáltás, Eli, kérlek segíts! Az ágyhoz vánszorogtam, abban a két napban semmit sem aludtam, ezért úgy döntöttem álmaim enyhében próbálok menedékre lelni.
Újra ugyanazon az úton. A kastély közelebb került ugyan, azonban én nem vágytam arra, hogy bemenjek. Bolyongani akartam, az elveimmel ellentétben nem akartam célokat, menni akartam, valamerre, bár merre.
- Ne menekülj! Inkább ments meg - suhant el mellettem egy árny. - Ayu, Ayu!!! MENTS MEG! Kérlek, gyere és ments meg! Bántanak, széttépnek belülről, nem bírom, ments meg!
- Eli! - a saját kiáltásomra ébredtem. Becsuktam a szemem és felültem. A szívem szaporán vert, a zihálásom a szoba csendjében annyira hangosnak tűnt. A segélykérés a fejemben dübörgött, ments meg, ments meg.
- Ayu? - jött be a szobába Yume. Nem néztem rá, nem akartam, hogy észrevegye mennyire ki vagyok merülve és mennyire nincs kedvem a vendégszeretetüket élvezni.
- Yume... Yume mi van Elivel? - kiáltottam fel. A könnyeim végig folytak az arcomon, testemet rázta a zokogás. - Valami baj van, ugye? Azért nem veszi fel! Mondjátok meg!
- Ayu... Eli.. Zakumi eltűnt.. Valószínűleg Maya műve. És - sóhajtott egy nagyot - senki sem tudja hogy él vagy hal!