Egy darabig csak néztem Yumera, nem akartam elhinni amit mondott. Annyira, de annyira tudtam, hogy valami nem lesz rendben Reita ötletével. Miért is kellett nekem otthagynom? És ezt ő is tudta, ezért nem mondott semmit, nem szólt nekem, de miért?
- Ayu, erről te nem tehetsz! - tette a vállamra a kezét Yume.
- De igen - kiáltottam dühösen. - Nem kellett volna otthagynom, érted Yume? Elmentem, cserbenhagytam a barátságunkat, megszegtem minden ígéretem...
- Reita küldött el - jelent meg az ajtóban Kamijo. Szokása szerint napszemüveg volt rajta, ajkain kicsiny mosoly húzódott, mikor látta mennyire mérgesen nézek rá. Nem akartam még az ő megnyugtatásnak szánt szövegét is hallgatni, amitől csak még rosszabb lenne. Elfordítottam a fejem, közben azon gondolkodtam hogyan juthatnék. Agyam csak egyre azon dolgozott, hogy kiötöljön valami jó tervet. Viszont ahogy végig gondoltam minden lehető menekülési utat, rájöttem, hogy sehogy sem sikerülne. Valamelyik fiú biztosan észrevenne, attól kezdve pedig az, hogy kimehetek valahova is lehetetlen lenne.
- Élj a másodpercnek, itt és most - a szavak lassan hagyták el az ajkaim. Szinte nem is fogtam fel mit mondtam, csak akkor amikor a két fiú érdeklődve nézett rám. Legyintettem, hogy nem kell rám figyelni. Menjetek már ki, temettem a párnában az arcom.. Nem tudom mit tegyek!

***
A hó táncot járva ért le a vállamra. Igen, kint voltam, egyedül! Nem féltem, hogy Kamijo vagy bárki más észrevesz, mert már elég messze jártam a háztól. Az ötletem egyszer volt; mikor már mindenki alszik, kimászom az ablakon, onnan pedig be az erdőbe, aminek a vége pontosan a GazettE-háznál ért véget. Ugyan féltem az erdő mély sötétjétől, a tudat, hogy újra Aoi mellett lehetek, s vele együtt találhatok ki valamit erőt adott. Bizonytalan voltam, hogy a gitáros egyáltalán szóba fog állni velem, de a képzeteim nem álltak le. Valamiért még bíztam Aoiban, ha ő már bennem nem is annyira.
- Ha kirúgnak, megyek Mayához könyörögni – mondtam magamnak halkan és bekopogtattam az ajtón.
- Megyek – Ruki hangja épp olyan volt, mint amire emlékeztem. Hihetetlen, hogy pár nap telt el, és nekem hiányzott már minden ami GazettE. Az ajtó lassan kinyílt, hamarosan már az énekes állt előttem, teljesen meglepődött fejjel.
- Ki az? – ugrált az ajtóba Eli. Azt hittem, ott esek össze. Mi történik itt? – Ayu.. figyelj én meg tudom… én..
- Meg tudod, mit? Eli mit tudsz megmagyarázni? – hangom még magamnak is hisztérikusnak tűnt. Mérges voltam, mindenkire. De legfőképp Reitára, ő tehet mindenről. Berobbant a lakásba, nem tudtam hol van Reita, csak azon járt az agyam, hogy megölöm. Még halkan ugyan hallottam a kiáltásokat, azonban már nem voltam magamnál. Mindenem zsibbadt, dühös voltam és őrjöngtem. Meg akartam találni Reitát, hogy összeverhessem amiért elszakított Elitől.
- Reita.. a méreg – Eli hangja egy halálsikollyal volt egyenlő. Valahol eljutott a tudatomban, hogy ismét a méreg forr bennem és nem tudok semmit tenni ez ellen. Nem láttam, nem hallottam, nem éreztem a világból semmit. Fagyos csend állt be a lelkemben, ami csak engem ölelt körbe. A külvilágból hangfoszlányok jutottak el hozzám, a testem „önállóéletet él”.
- Emlékszem még a hajnalra?
A vérvörös hajnalra….
Emlékszel még a napra, mikor olyan volt, mint rég?
A mi napunkra.. – Kamijo hangja visszhangot vert bennem, s a hang keresztülfutott rajtam. Nem, nem álmodtam. Amikor énekelt, nekem énekelt, amikor mosolygott, csak rám. A gyomrom tartalma lassan kifelé tartott. Megszeretett! Utálta Reitát? A méreg ugyanaz? Mikor lesz vége, mi a hatása? Aoi… Aoi is azért ilyen?
-A fekete rózsa nem nyíl ki nélküled
Az életed a kezemben van!
A vérvörös hajnal lassan elérkezik…
Nem leszel egyedül ne engedd el a kezem – üvölteni tudtam volna. Nem akartam hallani a szavakat, a halk suttogást. Azonban a hang tovább folytatta. A hajnal már közeledett…