- Kamijo nem! Nem, nem és nem! - kétségbeesés és félelem viaskodott bennem. Nem akartam Kamijot egyedül hagyni, hiszen Yume már tényleg nem volt a házban, s a harmadik tag sem akit már franc tudja, hogy hívnak. Ugyanakkor nagyon féltem, Kamijo nem volt beszámítható - épp, mint Maya. A férfi azonban nem adta fel, mondta az érveket, mondta mennyire szeret még azt is mondta, hogy bármit megtesz, csak maradjak vele. De akárhogyan kérlelt nem engedtem, egyszerűen vissza akartam menni Zakuhoz, hozzá akartam bújni és mondani neki azt amit már oly régóta nem mondtam neki: Örökké, Angyal! Mióta Japánban voltunk, az életünk teljesen a fejetetejére állt. Az élet, vagy inkább a méreg elválasztott minket egymástól, két utat tett le elénk. Álarcok mögé bújtunk, átléptük a szabályaink vonalát, és az ígéreteinkét. Szinte mindent megszegtünk, amit addig nem akartunk. De legjobban a barátságunkat, igen, ha mondhatom ezt legjobban azt. Milyen csodás is volt, mikor a repülőn az előttünk ülő nőn nevettünk, nem is sejtve, hogy pár nap és a mosoly fagyos ellenség lesz. Mikor barátnőm bejelentette: Megyünk Japánba! Csak te és én. Mit meg nem adtam volna akkor azért, hogy minél előbb mehessek. Egy barom vagyok!
- Ne mindig Elire gondolj! - a férfi ajkai szenvedélyesen az enyéimre tapadtak. Levegőt sem mertem venni, arcomon könnyek folytak le. Testemnek minden porcikája külön-külön fájt. Erőtlenül próbáltam elhúzódni, viszont Kamijo túl erős.
- Kamijo enged már el végre! - Yume bedübörgött az ajtón és elrántott a testvérétől. Nekicsapódtam az ajtónak. Hallottam a két férfi vitáját, a levegőt betöltötte a szomorúság, a düh és még valami, valami erős megmagyarázhatatlan kötődés. Felnéztem, kissé szédültem ugyan az esés miatt, de elég erős voltam már. Yume és Kamijo egymás mellett álltak, s csak bámultak egymásra. Yume hirtelen rám emelte a tekintetét, szemeiben nem volt más, mint a szilaj szabadság. Hirtelen felfogtam, hogy menekülnöm kellene. Gyorsan felálltam és kiszaladtam az épületből. Ez így túl könnyű, gondoltam, azonban nem álltam meg. Ahogy lábaim bírták futottam át az erdőn. Nem érdekelt, ha valaki utánam rohan, vagy visszapróbál tartani. Alig bírtam lefékezni, mikor az erdőszélénél álló alak megjelent. Hosszú, göndör haja csinos arcába csapódott, szemei hirtelen soha nem látott fényben tündököltek. A szél haragosan fújt, a hó is elkezdett szakadni. A lámpafények adtak csak minimális fényt. Elég volt hozzá, hogy újra könnyek szökjenek a szemembe, mikor Zakumi felém nyújtotta a kezét. Halkan sírdogált, de én nem voltam biztos magamban. Féltem, hogy a méreg még mindig tombol, és valami kárt teszek benne. Többé már nem akartam fájdalmat okozni neki, de féltem, féltettem őt. Bizonytalanul léptem egyet felé, majd még egyet és még egyet. Hirtelen azon kaptam magam, hogy a nyaka köré fonom a karjaim és zokogva borulok a vállára.
- Annyira sajnálom, én nem így akartam – suttogta bele a fülembe, de nem bírta tovább és belőle is kitört a zokogás. – Ayu, én tényleg nem így akartam. Azt akartam, hogy boldogok legyünk… én csak annyit akartam…
- Ne magyarázkodj! Tudom, hogy nem így akartad. Senki sem akarta ezt. Viszont én tudod mit mondok? – elengedtem és mosolyogva belenéztem könnyáztatta szemeibe.
- Na, mit? – halvány mosoly jelent meg az arcán.
- Meg kell dugnunk azt a két hülyét ameddig, lehet – hirtelen kitört belőle a nevetés, aztán lassan belőlem is. Megmagyarázhatatlan nyugalom vett körül, úgy éreztem végre minden rendben jön és már semmi sem fog az utunkba állni. Amilyen gyorsan azonban jött a jókedv olyan gyorsan el is ment. Átvette valami görcsös szorongás a helyét, a szavak túl lassan hagyták el az ajkaimat mikor megkérdeztem: - Aoi… Aoi hogy van?
- Nyugodj meg. Miután elmentél hirtelen mintha pofon csapták volna. Olyan, mint rég már csak miattad izgult. Meg kell neki mondanod, hogy nincs semmi bajod mert már a falra mászok, mikor már éppen összejönne valami Ruruval erre benyit, mert annyira magányos. Ott vannak neki a többiek, de mindig minket talál meg. Szeretem tényleg, csak már picit sok..
- Ne aggódj elintézem – húztam az ajtó felé. Valaki nagyon hiányzott, és az a valaki még nem töltötte bennem az űrt. Tiltott gyümölcs volt számomra, de nem érdekelt.
- Figyelj Zaku – hátra sem fordultam úgy mondtam ki az áhított szavakat. – Azt még elfelejtettem mondani.. vagyis ezt nagyon régóta akarom mondani!
- Nem haraplak meg, hiszen tudod – ugrott barátnőm a nyakamban. – Gyerünk Ayuno, mondd szépen mi bánt.
- Én.. én csak annyit akarok mondani, hogy…. Örökké, Angyal!