A rögtönzött bulink után mindenki bevetette magát az ágyba. A többiekhez hasonlóan, a sok alkoholtól reggel fájt a fejem, és versenyeztem Ruruval, hogy ki ér oda először a WC-hez (kijött a kis Vuk). Szóval a nap a GazettE-házban, fájdalomcsillapító kereséssel, fürdőszoba lefoglalással, reggelihez kaja kutatással végül kő-papír- olló játszással, a nyertes vonszolhatta le a másnapos seggét a boltba, telt. Hál’ Isten nem én voltam ez a szerencsés hanem Zakumi. És, mivel a fiúk úgy gondolták, hogy szemétség az egész, elmentek vele. Nekem megmondták, hogy rakjam rendbe a szobákat, mert valamelyik nap jön a menedzser, csak nem tudják mikor – tehát bármikor betoppanhat.
Zaku szekrényébe próbáltam beletömni a ruhákat, mikor egy kis könyvecske kiesett. Először nem is foglalkoztam vele, aztán megláttam, hogy még a kedvenc közös képünk is ebben a valamiben volt elrejtve. Ekkor elővettem újra, és kíváncsian belelapoztam. Mindig is tudtam, hogy barátnőm naplót vezet, azonban azt soha, hogy a rossz után a legrosszabbat érezte. Természetesen az összes hülyülésünket leírta, de a rémálmait is. Szörnyű volt olvasni miket kellett elviselnie mikor teljesen meg voltam hülyülve és Kamijonnál voltam. Főleg az álma rémisztett meg:
. . .
Az álmom nagyon betett, talán jobban is, mint kellene. Nem tudom miért álmodtam, nem tudom mit jelent, de tudom, hogy nagyon féltem. Mindent éreztem, teljesen valóságos volt minden. Egy omladozó kórházban voltam, mindenfelé kötszerek, ollók és tűk. Sétáltam a folyosón, ahol érezni lehetett azt a nagyon sterilizált illatot ami általában a kórházakban lehet érezni. Fehér csempével volt lefedve a föld, a neon lámpák hosszú sokasága pislákolva akartak adni némi fényt, bár nem sikerült nekik, mert egy nagy „bumm” és végleg sötét lett. Egy szobába azonban megláttam Rurut és Ayut. Nem csináltak semmit, csak álltak egymás mellett. Ahogy kinéztem az ablakon láttam, hogy sötét volt. Valamilyen okból fogva elkezdtem kiabálni, sikítani végül felébredtem.
. . .
A kezem remegett el sem mertem hinni, hogy ilyet álmodott. Persze nem akartam egyszerre a méregre fogni, azonban ami mostanában történt, hát kinek nem jutott volna először ez az eszébe? Arra jutottam, hogy inkább figyelem mi történik és ha rosszabbodik a helyzet akkor lépek. Nem szabad hülyének lenni és mindenen kétségbeesni, jutott eszembe egy régi barátom mondata.

*
Miért van az, hogy ha valaki fontos neked akaratlanul is szenvedni hagyod? Ez volt a főtéma a házban miután újra együtt volt a kis csapat és mindenki kipihentebb lett. Ruki és Zaku nagyban fejtették ki a véleményüket, ami szinte ugyanolyan volt. Aoi, Kai, Ruru és én nem voltunk hajlandók nyilatkozni a témában, ezért kaptunk is.
- Szerintem ez butaság. Ha valakit szeretünk nem hagyjuk szenvedni – emelte fel picit a hangját Kai.
- És ha nem tehetsz semmit? Ha tudod, hogy baj van, mégsem tudsz semmit csinálni? – csapta le mérgesen Zaku a poharat. Leült mellém és durcásan szegezte a tekintetét Rukira.
- Szerintem Zakunak igaza van, ha nem tudunk semmit, pedig tudjuk hogy kellene akkor az rossz, és én többet nem is akarok ilyet átélni – nézett jelentőségteljesen Uruhára. A gitáros legyintett majd újra Zakut próbálta a karjaiba húzni, azonban nem ment neki, mert a lány belelendült a témába, és nem hagyta az ellenérveket szó nélkül. Én jókat nevettem, mikor a lány és Kai már teljesen elmélyülten veszekedtek, komolyan Mónika show kettő, csak mindkettőnek van foga.
- Ne vegyétek már ilyen komolyan – szólt Aoi Zakuékra, majd közelebb ült hozzám. – Szerintem mindkettőben van igazság. Vegyük például Ayu esetét. Mikor Maya megmérgezte nem tehettünk semmit, de amikor Kamijo elvitte és tudtuk, hogy ott nem jó neki, akkor nem csináltunk semmit, mert féltünk. Szóval itt nem arról van szó, hogy szeretünk valakit vagy nem. Ha szeretjük valóban megvédjük, viszont nem foghatjuk mindig a kezét, nem lehetünk vele ott minden másodpercben. Olyan ez, mint mikor már harmincéves vagy, de anyád még mindig kézen fog a parkolóban. Hagyni kell élni az embereket, ha szeretjük őket ha nem.
- De… - Zaku nem jutott szóhoz, és én sem néztem ki Aoiból, hogy ilyet fog mondani. Egyetértettem vele, mégis valami hibádzott. Most, hogy Reita nincs itt, tudnék tenni, vissza tudnám hozni. Mégsem tehetem meg. Lehet nem lehetek állandóan ott vele, viszont ha nem tehetek semmit akkor sem tudok segíteni akárhogyan akarok. Ruki, Ruru, Kai egymást böködték és rajtunk nevettek ahogy egymásra néztünk teljesen bambán.
- Nézzétek bárányka – tapadt az ablakra Ruki. Felálltam, hogy megnézzem ki az. Mintha megszűnt volna a világ. Egy barna hajú srác sietett hatalmas csomagokkal a ház felé, szemeit a földre sütötte, orrát hófehér kendő takarta. Nem tudtam mit tegyek, ki akartam rohanni és belevetni magam a karjaiba. Azonban mikor megláttam a mögötte lépkedő alacsony lányt, elszomorodtam. Tényleg nincs visszaút.