A napok ezután hihetetlen sebességgel folytak. A vége az lett, hogy a GazettE, felszerelkezve az egész staffal eljött velünk Magyarországra. Uruha és Reita szortírozták, hogy mutassuk be őket a szüleinknek, de mi kitartottunk amellett, hogy a média lesz az első. Mivel dönteni képtelenek voltunk, ezért szavaztattunk a csapattal – természetesen nem mondtuk meg nekik, ki melyik vélemény mellett foglal helyet. Az eredmény: sajnos a fiúk nyertek. Tehát nincs mit tenni, elutazunk először Sajóvámosig, aztán át az ország másik felében fekvő Jákra. Szó ami szó Zaku szülei jobban fogadták, mint nálam. Természetesen nővérem azonnal jó tréfát csinált belőle, amit apám leintett majd komolyan a megszeppent orrkendős srácra nézett. Szürke szemei minduntalan kíváncsi, de szigorú pillantással ostorozták Reitát, bár tudtam, hogy apu nem tud öt percnél komolyabb maradni.
- Fura lesz, hogy most majd kevesebbet leszel itthon – húzta el a száját. A nyakába ugrottam és ezerszer mondtam neki, hogy köszönöm.
- Na, de emberek. Nekem még el kell mennem valahova – léptem Zaku mellé. A bőröndömből elővettem a selyemcsokrot, ami kicsit giccsesnek tűnt első látásra, azonban tudtam, hogy akinek vinni fogom nagyon örülni fog. Felvettem a kabátom, a nyakam köré tekertem egy meleg sálat, majd mindenkit magára hagyva elindultam.
Az ismerős utcák felkeltették bennem a honvágyat, és már nem kívánkoztam annyira visszamenni Japánban. Mikor azonban átértem a kis fahídon, ami ugyanolyan rozoga állapotban volt, mint mikor elmentem, összeszorult a gyomrom. Lassabban mentem tovább, míg el nem értem a hatalmas dombhoz. Nagyot sóhajtottam és megmásztam az utolsó akadályt is. Végül ott állok, egy hóval fedett sírhelynél. A lábaim remegtek, elöntött a hiányérzet és könnybe lábadt a szemem. Lekapargattam a hót a vázáról és beletettem a csokrot. Január 20.-a volt. Egy év telt el. Egy szörnyen hosszú év nélküle.
- Úgy hiányzol – suttogtam és csak bámultam a keresztfát.
- Ayu.. – mögöttem egy bizonytalan hang szólalt meg.
- Zaku, hiányzik – fordultam meg és belevetettem magam a karjaiba. A zokogás kegyetlenül rázta a testem, már alig kaptam levegőt.
- Tudom, de ő már jobb helyen van hidd el – suttogta a fülembe. Sokszor hallottam ezt tőle. És ezzel az egy mondatával mindig jobb kedvre derített. Mindig ezzel a mondattal tudatta velem, hogy ő mellettem van, még akkor is ha nekem full pucéran lesz kedvem végigsétálni Budapesten.
- Minket soha senki, ugye Zaku? Ugye így van? – emeltem fel könnyáztatta szemeimet. A hó lassan táncot járva elkezdett esni. Azonban olyan csendesen, olyan finom lágy dallamban úszott égiszínpadán, hogy úgy éreztem ez csak miattunk van így.
- Így van Ayu. Soha, de soha senki!! – sokkal kisebb volt nálam, de akkor úgy éreztem, hogy magasabb. Ahogy a temetőben álltunk egymást ölelve, tudtam, hogy a fogadalmunk örök érvényű. Az élet adott nekünk jót, adott rosszat. Volt mikor nevettünk, volt mikor kiabáltunk egymással vagy elmondtuk egymást mindennek. De nem volt olyan, hogy ha bajba kerültünk ne álltunk volna egymás mellett. Pofonok ezrei csattantak el az arcunkon. És mi ezt nevetve fogadtuk, jó poén volt, a sok hülyén nevetni. És talán már tudom, milyen igazán szeretni valakit, ha nem is szerelemből. 2010. május 25. óta ki tudom teljes szívből, igazán mondani, hogy „köszönöm”. Sok ember ment el mellettem, néhány megállt aztán ment csak tovább. De Takashima Zakuminak valaki odatett egy Stop táblát. Valaki aki a legjobbat tette velem azon a napon.
Zaku köszönni mindent tudnék, és talán az ezredik életévedben is itt ülnél, ha el kezdeném sorolni. Azonban mégis írok egy valamit amit nagyon megköszönhetek neked. Köszönöm, hogy megtanítottad milyen barátnak lenni, milyen segíteni, hogy újra szárnyalhass. Köszönöm, hogy az Angyalom voltál glória nélkül, törött szárnyakkal. És köszönöm, hogy leköltöztél a mennyből a földre! S valójában, igaz az a mondat: ÖRÖKKÉ, ANGYAL!!!


*
- Jéééé nagyi nem is mondtad, hogy ti ilyenekben vetettek részt – nézett rám hatalmas szemekkel az unokám, Ayumi.
- Ayukám hidd el a nagyanyád a legjobb ember a világon – a mellettem ülő idős hölgy is letette az unokáját az öléből, aki álmosan nézett ránk.
- Murisak vagytok. Elképzeltelek titeket, ahogy a temetőben álltatok. Becsuktam a szemem és vonalakat rajzoltam a szívemmel, ahogy a papa szokta mondani – az arcom ideges ráncba futott. Aki, Zaku unokája, ránézett a nagyanyjára. Zakuminak folytak a könnyei. Meg tudtam érteni. Kiküldtem a két kislányt a szobából, és hangot adtam a TV-re.
- Megemlékezés a The GazettE tagjairól. Reita és Uruha szinte ugyanazon a napon, 2056. május 25.-én mindketten elhunytak – hirtelen bevillant egy kép. Reita és Uruha elegáns zakót viseltek, mellettük két fiatal nő állt. Megtévesztésig ugyanolyanok voltak, hatalmas fehér ruhába, arcukat fátylak takarták.
- Ejnye-ejnye Suzuki Akira összetörted a bensőmet a haláloddal – megszorítottam Zakumi vékonyka kezét. Becsuktam a szemem, utoljára még legördült mindkettőnk szemén egy könnycsepp. A legutolsó míg végül örökre magunk mögött hagytunk mindent. Együtt!!