Az ágyamról pakoltam egy dobozba a tanszereimet amit még tegnap este tettem oda. Apa ma bejelentette, hogy költözünk még pedig a "hadiszállásra". Mit ne mondjak, semmi kedvem. Eddig is nehéz volt beilleszkednem az osztályom ingatag közösségébe, most meg magántanulóként minden csak rosszabb lesz. Ráadásul azt sem tudom kik vannak ott, egyszer találkoztam Yagami-samaval és a családjával, de a többi ember teljesen idegen lesz.

- Mi az, Kayano? Még mindig nem vagy kész? Hamarosan indulunk - lépett be apa az ajtón. Engedelmesen bólintottam, aztán az utolsó füzetet is beledobtam a dobozba. Nem kellett kicipelnem, mivel volt néhány önkéntes akik ezt megtették helyettem. - Ne félj, mindenki nagyon vár téged. Ryuzakit beleértve, mondtam neki, hogy egy lángelme vagy.

- Nem kell túlozni - biggyesztettem ajkaim, aztán elővettem az MP4 lejátszóm és a mindig megnyugtató dallamokat kezdtem hallgatni. Fogalmam sem volt ki is az a Ryuzaki, de mit számít az? Pár óra elteltével úgyis megjelenik egy férfi, aki japán szokások szerint meghajlik előttem, közben illedelmesen elmormolja a nevét. Valamennyire örülnöm kellene, hogy legalább Japánban maradunk, hiszen az senkinek sem lenne jó ha egy olyan helyen lenne az új lakásunk ahol azt sem értjük mit mondanak. 

 A napsugarak lassan mennek lefelé, épphogy csak fényt vetve a narancssárga és rózsaszín égboltra. Hamarosan elérjük Tokiót, futott át az agyamon, majd meg is jelentek az első vasóriások. Hatalmas szemekkel bámultam a fővárost, apa túlságosan is óv, ezért még nem volt szerencsém ellátogatni ide. Most viszont itt fogok lakni, meg kell majd szoknom a zajt, a szmogot és azt, hogy mindenki idegen.

- Megérkeztünk - fordult be apa egy sötét garázsba. Az épületben a miénken kívül állt még egy autó. Kíváncsian szálltam ki, majd követtem apámat, aki lassú léptekkel egy ajtó felé ment. Gyorsan beírta a kódot és már mehettünk is. Éreztem ahogy elönt a félelem, pedig nem szokásom félni. Hirtelen egy teremben találtam magam ahol ezernyi szempár szegeződött rám. Hatalmas monitorok voltak mindenütt, öltönyös emberkék rohantak hozzám.

- Jaj, mekkorát nőttél..

- Milyen szép, felnőtt nő lett belőled!

- Kayano örvendek - mindenki egyesével bemutatkozott. Kicsit feszengve éreztem magam, amiért mindenki úgy ki volt öltözve én meg egy nyári rakottszoknyában és egy toppban voltam. Ráadásul a hajam is csak hanyagul egy lófarokba lett fogva. Ahogy körbenéztem láttam, hogy ez nem okoz senkinek sem problémát. Felsóhajtva fordultam jobbra, apa instrukciói alapján, hogy Ryuzakit is megismerhessem.

- Ör.. - a torkomon akadt a szó. Egy fiatal srác állt előttem, fehér pólóban és kopott farmerben, teste természetellenesen görnyedt volt. És mintha szemei ki lettek húzva fekete szemceruzával, de ezt nem tudom biztosra mondani. Csak azt, hogy újra ott állt előttem Ő. Tizenhárom éve annak a borús estének mikoris elszakadtunk egymástól az árvaház fagyos folyosóján. Rajta nem láttam azt a felismerést, mint Watarin aki mögötte állt. Az öreg férfi elmosolyodott s kissé meghajlott. Ebből tudtam, hogy Ryuzaki nem emlékszik rám, talán jobb is, gondoltam kissé letörten.

- Hallottam hírét, hogy nagyon szereted a logikai dolgokat - guggolt egy sakkasztal felé. Leültem egy székre és hagytam kezdeni. Mint mindig, ahogy gyerekkorunkban is, a stratégia ugyanaz volt. Jót mosolyogtam, ejnye fiacskám már nem vagyok az a tudatlan kislány aki nem tudja kivédeni ezt.

- Igen, nagyon szeretem. Az árvaházban nyúltam először ilyenhez - ütöttem ki az egyik bábúját. Meglepve nézte, azonban folytatta tovább a játszmát.

- Vajon a mostani Kira ügyben tudnál segíteni? - mindenki megállt. Az összes alkalmazott fagyosan nézett a detektívre aki zavartalanul folytatta a sakkozást.

- Nem engedem, hogy a lányomat belevonja - támadta meg apa Ryuzakit.

- Nyugodjon meg, Natsuki-san nem akartam. Ez csak egy kérdés volt - vett el Wataritól két tábla csokit. Az egyiket felém nyújtotta. Rajongtam az édességért, bár meg volt tiltva, hogy egyek. Akkor mégis jókedvűen bontottam ki és kezdtem el rágcsálni. Miközben játszottunk a fiú parancsokat osztogatott ki.

Végül nyertem. Elégedett voltam magammal, mert láttam Ryuzaki, vagy ahogy sokan ott hívták, L elismerését. Fáradt voltam már, ezért elköszöntem és felmentem a szobámba. Még nem volt berendezve csupán egy ágy állt a sarokban. Átöltöztem és bevetettem magam az ágyba. Vajon meddig tart Ryuzakinek, hogy felismerje ki vagyok valójában? Ezzel a gondolattal aludtam el.