Hangos kiabálásra ébredtem. A fejemre húztam a takarót és elfordultam a másik oldalamra. Az óra még csak félhatot mutatott, de már zajlott rendesen az élet. Természetesen Ryuzaki hangja sem maradhatott el, de csak akkor ha valaki valamit nem jól csinált. Ilyenkor Watari kedves, szelíd hangja próbálta megnyugtatni, ami vagy összejött, vagy nem. Elgondolkodtam azon, hogy vajon tényleg nem emlékszik rám. Ez annyira abszurdum, hiszen mindenre ő tanított meg, neki mutattam meg először mi is vagyok valójában. Akkoriban az erőm még csak jó játékszernek tetszett. Ahogy felnőttem, inkább lett egy rémálom, mint játék. Ha kitudódik mindennek vége, Kayanocchi, ne mondd el ezt senkinek, jelent meg L gyermeteg arca, ahogy kezei az enyémet szorítják. Aznap megígértem, hogy senkinek sem mutatom meg mi van a birtokomban. Tizenévesen elkezdtem keresni a fajomról dolgokat. A könyvek ugyan egytől egyig mitológia személyként ábrázolták az Angyalokat, mégis leírtak róluk legendákat. Mióta az eszemet tudom, annyira emlékszem, hogy egy hang közölte velem: Édesanyád meghalt. Az amerikai hadsereg atombombát dobott le Hiroshima-ra. Aki meg szerette volna menteni az embereket, de velük együtt ő is meghalt. Ezek után semmiféle emlékem nincsen. Az árvaházi napjaim szürkén teltek, míg meg nem érkezett Ryuzaki. Ártatlan, csendes kisfiú volt. Megsajnáltam, ezért elkezdtem vele beszélgetni és játszani. Én megtanítottam a buborék fújás nehéz folyamatára, ő pedig megtanított sakkozni. Akkoriban szinte mindent együtt csináltunk. Aztán egy nap megjelent apa és elszakadtunk egymástól. Apa kedves ember, türelmes és megértő mégsem tehetett az ellen semmit mikor esténként sírva fúrtam bele a párnába az arcom. Hiányzott a fiú, minden mozdulata. Talán a mai napig ez hiányzott.

- Kayano, édesapád már elment, de kérte, hogy ébresszünk fel – szólalt meg Ryuzaki kisfiús hangja.

- Köszönöm. Egyébként jó reggelt – ültem fel az ágyban és mosolyogtam a fiúra. Haja mindenfele állt, szemei táskásak voltak. – Nem sokat pihentek, ugye?

- Nem nagyon, de el kell kapnom azt a gyilkost - szemei gyilkos fényben csillogtak. – Mindegy. Édesapád előtt nem akartam említeni, viszont érdekelne, mit gondolsz erről.

- Apa szigorú, jobban is tetted, hogy nem mondtad. Egyébként egyszerű egy olyan ember gyilkol meg másokat, aki az új világért áhítozik. Tehát senki se gyilkoljon, mindenki jó legyen. Tudjuk ez milyen lehetetlen. Elgondolásom szerint ő akar lenni az új Isten vagy valami hasonló. Egyszóval egy őrült semmi más. Hányni tudnék az ilyen emberektől – Ryuzaki elmosolyodott, majd kiment a szobából. Felöltöztem és követtem. Egy széken ült és bámult maga elé. Ahogy tőle már megszoktuk egy nyalókával a szájában figyelte a lányt, aki egy üres szobában volt. Tudtam, hogy őt gyanúsítják a második Kira személyével. Furcsa érzésem támadt, mintha valaki figyelni, de nem földi lény. Óvatosan hátrafordultam.

- Ó, Light te itt – döbbentem le. A fiú meglepetten nézett rám, Ryuzaki pedig azonnal odahúzott magához.

- Yagami Light, gyanúim szerint Kira – szorította meg a kezem. Értetlenkedve néztem rá, hiszen hogyan lehetne ez az ártatlan egyetemi diák az a sorozatgyilkos?

- Ugyan L. Most le akarsz égetni a hölgy előtt? – szabadított ki a másik fiú kezei közül a fiatalabb Yagami. – Kayano, régen láttalak, de téged mindig öröm látni.

- Köszönöm. Hallottam mi történt a barátnőddel részvétem – öleltem meg, de csak azért, hogy meg tudjam állapítani, valóban ő Kira. Nem tartott egy percig sem, az Angyalok fel vannak ruházva a halálistenek képességeivel is, így könnyen megláthattam Ryukot. Hihetetlen L nem tévedett. Light megköszönte a részvétnyilvánítást, aztán elment beszélni Ryuzakival. Mivel minden be volt kamerázva ami csak az épületben volt, esélyem sem volt beszélni a halálistennel.

- Elmegyek kicsit sétálni – szóltam oda Matsudanak aki intett a fejével és újra beletemetkezett a papírokba. Gyors mozdulatokkal magamra kaptam a kabátom, majd kiléptem a májusvégi levegőre. Pár perc múlva már Ryuk is ott volt mellettem. Egy dolgom maradt: találni egy helyet ahol nem figyel senki. Eszembe jutott, hogy apa azt mondta van egy lakása valahol a közelben, ha esetleg inkább ott tanulnék. A kulcsok pont bent maradtak a zsebemben, ezért elindultam valamerre, közben kérdezgettem embereket, hogy megtudjam jó helyen járok-e.

 A ház hatalmas monstrumként emelkedett ki a kis boltocskák közül. Kis szenvedés híján bejutottam a házba, ahol minden le volt takarva fehér lepedővel. Lehúztam az egyik kanapéról és leültem.

- Nos, mit keresel itt, halálisten? – néztem Ryukra.

- Egy kis szórakozás, fent unalmas, állandóan csak a játszadozás. Kell valami izgalom. Egyébként mióta Aki-san meghalt és édesapádnak új felesége van a rivalizálás elkezdődött a halálistenek és az Angyalok közt. Ugye tudod, Hime, hogy vissza kell menned egyszer?

- Nem fogok visszamenni – makacskodtam és könnyek gyűltek a szemembe. – Apám elengedte anyát, mikor tudta, ha egy Angyal lemegy a Földre azáltal a halhatatlansága megsemmisül. A földi test nem nyújt biztonságot. Megmenthette volna, mégsem tette. Nem vagyok hajlandó megbocsájtani neki!

- Édesanyád szeretett minket – varázsolt elő valahonnan egy almát. – Én meg ezt imádom. Almaa!

- Szerelmes vagy, Ryuk? Majd szerzek neked almát. Egyébként tudom, hogy szeretett titeket, én is hasonlóképp érzek irántatok. De apám annyira befolyásolható. Pár éve jártam nála, akkor még nem volt meg a nője. Azt akarta, hogy maradjak ott az apát, aki felnevelt, pedig öljem meg. Hogy kérhet ilyet? Hálásnak kellene lennie, amiért nem dobott el magától, Gabriel azt mondta meg szeretné szerezni az erőm, amit anya hagyott rám. Viszont ne is akarja, egyelőre meg kell tanulnom bánni vele – jelent meg a tenyerem felett egy apró kékláng. Sajnos néha ez a láng elszabadult és sok gondot okozott mikor ideges lettem, azonban a szerencse valahogy mindig mellém pártolt, ezért nem buktam le.

- Visszatérve a kérdésedre, nem csak én vagyok itt. Rem is megjelent.

- Tudom – oltottam el a lángot. – Meghalt egy halálisten, beleszeretett valakibe. Éreztem, olyan volt, mintha egy darab halt volna meg bennem. L hiába nyomoz, nem hisz az ilyesmikben. Tizenhárom éve is azért hitt nekem, mert megmutattam neki az erőmet. Ha most beállítanék azzal, hogy halálistenek, Yagami Light Kira és egy halálfüzettel öl, Aname Misa pedig az istenek szemét kapta meg elküldene egy orvoshoz vagy azonnal kirúgná apámat. Persze Watari emlékszik rám, az ő árvaháza volt nekem a kezdet. Nem szeretnék visszamenni Kristályba. Újra bezárnának abba a kalitkába, mint egy egzotikus állatot.

- Meg fognak halni az Angyalok – tört el mérgében egy csillárt a halálisten. Lesütöttem a szemem. Igaza volt, ha nem megyek vissza apa elfoglalja a helyemet és megsemmisít mindent. A kapu, azonban nem nyílna meg egy olyan Angyalnak aki elmenekült a városból, még akkor sem ha maga a trónörökös. – Gabriel esetleg megnyithatná a kaput. Szeret téged, akár a saját húgát, ha ma éjfélkor elmész meg tudnád még állítani a mostohaanyád tervét.

- Mintha az olyan könnyű lenne. Apa minden percbe benéz hozzám. Ha itt maradnék lenne esélyem, hogy fel tudjak menni. Vagy csak lélekben, arra viszont még nem vagyok felkészülve. Túl gyenge lennék, így nagyobb lenne az esélye, hogy bezárjanak. Fel kell hívnom apát, ma már nem megyek vissza és megmondom, hogy ne aggódjon nem kell benéznie, remélem nem lesz neki gyanús – nyúltam a telefon felé.