Apa természetesen aggódott, azt hitte valami baj van, azért nem akarok visszamenni. Félórámba telt mire megmagyaráztam neki, hogy semmi baj csak szeretnék felkészülni az év eleji vizsgákra, egyedül.

- Akkor holnap elmegyek érted. De ha kell valami azonnal hívj. Van nálad pénz, ugye? – hangja tele volt aggodalommal, ezért kicsit felnevettem.

- Nyugi, apa. Van nálam pénz és nem kell semmi. Ha baj van hívlak, hisz mindig ezt teszem!

- Rendben, rendben. Akkor csak tanulj. Szia – köszönt el végre. Letettem a telefont, majd tényleg nekiálltam tanulni. Reggel volt még tehát, nem volt mit tennem, a vizsgák pedig jövőre valóban kemények lesznek.

 A második világháború csodás világába belemerülve a gondolataim kezdtek másfele szállni. Szinte hallottam apám mennydörgésszerű hangját. Az utolsó találkozásunk nem sikerült valami fényesre. Úgy éreztem, mintha a földi létem valóságosabb lenne, mint az igazi hazám. Az Angyalok sokáig gyermekek, addig, míg az édesanyjuk úgy nem dönt, hogy megérett az emberek védelmezésére. A trónörökös, illetve a rangosabb csemeték, mint például Gabriel is, előbb engedélyt kap a Földön való tartózkodáshoz. Amint nekem ez a képességem megadatott azonnal elmentem a szülőföldemről, hogy megtudhassam édesanyám milyenekért adta a vérét. Volt mikor csalódnom kellett, az emberek tünékeny lények, néha becsapnak és kettétörik a szíved. Ezen a helyen nem élni kell, harcolni azért, hogy az oly sokszor emlegetett „szamárlétrán” feljebb léphess. Undorom egyre csak fokozódott, kilencévesen megtapasztaltam a gyilkosság, drogok és hasonló ocsmányságok oldalát, s azt milyen rossz érzés mikor a barátaid teszik ezt. Apa munkája az egyetlen értékelhető dolog, bár néha már ez sem segít az embereken. 

- Készülődnöd kellene – jelent meg Ryuk. – Az emberek idióták, ne agyalj azon mennyire mocskos ez a világ.

- De akkor is. Örülniük kellene az életnek erre, mintha Istenek lennének, oltják egymásét aggályok, érzelmek nélkül. Lehet, nem kellene annyira csodálkozni azon amit Light tesz. Valamilyen szinten igaza van, ha nem is kellene magát az új világ Istenének kikiáltania. Az emberek már csak ilyenek, nem igaz? – mosolyogtam, aztán felkeltem s nekiláttam készülődni. Kristályban gyorsabban telnek a percek, mint a Földön. Nem kellett tárgyi dolog az utamhoz, szóval a pakolással nem volt gondom. Annyit kellett tennem, hogy kicsit játszadoztam az erőmmel, hiszen kitudja mik, vagy kik fognak fogadnak a másik oldalon. 

 Lassan éjfélt ütött az óra. Mindkét halálisten mellettem állt, s velem várták, hogy Gabriel megjelenjen. Tudtam mennyire nem erőssége a pontosság, most mégis rendre pontosan éjfélkor megjelent. Szótlanul nyitotta meg a kaput, majd ment előre. Haragudott rám, amiért elmentem, ő utálta a Földet. Az utunk hamarosan a végére ért és a város elején álltam. A kapu előtt katonák sorakoztak, arcukat eltakarták. Nehéz fegyvereket tartottak a kezeikben. Ahogy körbenéztem láttam mennyire elromlott a hely. A virágok, amik hajdan csalogatóan hívták a gyermekeket, halottan feküdtek a földön. Odamentem az egyikhez és felétettem a kezem, amiből kis fénycsóva lövellt ki. A virágok ismét régi pompájukban tündököltek. Vajon ki volt az a szívtelen aki elpusztította ezeket a szépségeket? Az udvar rosszabb volt. A tágra nyitott ablakok helyett bedeszkázott lyukak tátongtak, az ajtók résnyire nyitva voltak. Az ismerős szempárok félve néztek a katonák fele.

- Mint vezető elrendelem, hogy az őrség haladéktalanul vonuljon a kastélyba és onnan a parancsom nélkül ne jöjjenek ki! – váltam ki az emberfogságból.

- De Hoshino királynő megparancsolta..

- Trónbitorló esetleg, nem királynő! Itt én parancsolok, tehát mindenki azonnal a kastélyba, ha nem akarják, hogy a fejüket vétessem – néztem szikrázó tekintettel a parancsnokra. A katonák morgolódva elvonultak csak én és Gabriel maradtunk az udvaron. Pár perc s az első ajtók megnyikordulva kinyíltak. Az első házból kiszaladt egy kislány, tejszőke haja két fonatban szárnyalt futás közben. Hófehér ruháján egy kis rózsaszín masni volt, amit még én kötöttem rá.

- Hime-chan! – fonta apró kezeit a lábam köré. – Úgy hiányoztál, ugye most már velünk maradsz. A királynő mindenkit sanyargat.

- Yuki, kérlek. Ha meghallják, nagy bajban leszünk – futott utána az édesanyja. A nő emlékeimben csodálatos szőke hajával, tengerkék szemeivel a legszebb Angyalnak számított Kristály városában. Mostanra a haja megfakult, szeméből eltűnt a csillogás, arca beesett lett. Csontos kezei a kislányt szorították.

- Sajnálom Yuki, mennem kell. Csak ma leszek itt, de ígérem, mielőtt elmegyek, mindenképp meglátogatlak – nyomtam egy puszit puha arcára. Szegénynek könnyek szöktek a szemébe. Sajnáltam, amiért el kellett hagynom. Ryuknak valóban igaza volt, szükségük van rám.

- Kislányom – futott le a lépcsőkön egy öreg, szakállas férfi. Az emberek ismét bemenekültek a házukba. – Minek köszönhetem a látogatásod? Visszajöttél, itt maradsz?

- Nyugodjon meg, azért jöttem, hogy szemügyre vegyem mit művelt az új felesége a hazámmal. Látom sikerült teljes romlást hoznia, gratulálok apám. Viszont, ne higgye azt, hogy ezt megengedem. Három hónap múlva betöltöm a tizenkilencedik életévem, tehát én leszek az irányító. Tudom mit forralnak, azonban a mostani hatalmammal elrendelem, a hadsereg azonnali feloszlatását, a halálistenekkel való viszályt és a Romlás-erejének beszüntetését. Ha nem így fog történni az emberek abban a percben megtudják, hogy létezünk, amint visszajöttem.

- Fenyegetőzni tudsz, a népedet mégis itt hagytad – lépett ki a nehéz tölgyfa ajtón egy vörös hajú nő. Hatalmas uszályt húzott maga után, szemei méregzöld színben fénylettek. Ajkát vérvörös rúzzsal festették ki. Tekintete lenéző volt, legszívesebben ott helyben megölettem volna. – Ryuk és Rem, amint Lucifer visszajön, fogságra lesznek ítélve. A halállistájukat elvesszük!

- Lucifer? Ezt nem teheti, Kristályba nem engedheti az Ördögöt! Ez az Angyalok városa! Hogy képzeli ezt maga itt nem irányít semmit – kiáltottam dühtől remegve. A nő kéjesen felnevetett, majd lejött a lépcsőkön és egyenesen elém állt.

- Akira Hime, te épp olyan tüzes vagy, mint amilyen voltál. Azon az éjszakán is csak azért maradtál életben, mert édesanyád megmentett. De már nincs itt anyuci, lássuk vajon nélküle is boldogulsz? – rám villantotta vámpírfogait, majd a nyakam köré fonta a kezeit. Azt akarta, hogy használjam az erőm, arra viszont várhat. Minden emberi erőmet latba vettem és ellöktem magamtól.

- Nem fogom itt használni az erőmet. Most pedig, ha akarják, ha nem én bemegyek a kastélyomba. Megnézem ott mennyi mindent tettek fekélyessé!