Mikor haza értem, Apa már otthon volt, váltottunk pár szót, aztán felmentem a szobámba, bekapcsoltam a laptopom, neteztem, zenét hallgattam. 8 körül megvacsiztunk, aztán vissza is mentem a szobámba, megfürödtem, majd úgy döntöttem, le is fekszek aludni, hiszen hosszú hetek elé nézek…

Vasárnap szintén nem keltem korán, még pizsibe mentem le a konyhába.

-Jó reggelt-köszöntem Apának és adtam neki egy puszit.

-Jó reggelt. Mikor jön Sammy?

-10-re-mondtam, miközben a pirítósomat ettem.

-És hova mentek?

-Csak vásárolni. Szeretnék venni néhány ruhát.

-Lassan már külön busz kell majd a ruháidnak, ha turnéra mész.

-Ez nem is igaz-mondtam tettetett sértődöttséggel, bár ha bele gondolok, hogy a múltkor is 5 nagy bőröndbe alig fértek el a cuccaim.-De most Dan is jön velünk, akar nézni néhány fellépő ruhát-folytattam.

-El se hiszem, hogy megint elmész, alig voltál itthon-mondta kicsit szomorúan.

-Igen, én is sajnálom, de most itt leszek Angliába, bármikor meglátogathatsz-mondtam, hogy egy kicsit felvidítsam.

-Igen, ez igaz-mondta még mindig szomorúan.

Tudtam, mit érez, egyedül nevelt fel, mindig mindent megbeszéltünk egymással, de az utóbbi pár évben csak ritkán találkoztunk. Úgy volt, hogy abba hagyja a munkáját, hogy velem tartson, de Dave-nek sikerült meggyőznie, hogy ne. És én se akartam, hogy ott hagyja, hiszen imádta a munkáját. Apa végül bele ment, tudta, hogy Dave vigyázni fog rám, hiszen már évek óta ismerték egymást. Oda mentem hozzá és megöleltem.

-Szeretlek, Apa.

-Én is Téged, Kicsim-mondta halkan.

-Na, megyek készülődni, mert Sammy mindjárt itt lesz.

Azzal fel is mentem, gyorsan lezuhanyoztam, felvettem egy cicanacit, egy ujjatlan pólót  és rá egy inget és egy balerinacipőt. Ma sütött egy kicsit a nap, talán nem fogok így fázni. Gyorsan még fogat mostam, összekötöttem a hajam. Épp megtaláltam a táskám, amikor megszólalt a csengő. Gyorsan felkaptam a kabátomat és már rohantam is le.

-Majd én nyitom-kiabáltam.

Mikor kinyitottam, Sammy egyből a nyakamba ugrott.

-Szia! El se hiszem, hogy majdnem egy egész napot együtt töltünk-újjongott.

-Én se. Mehetünk?-kérdeztem vigyorogva.

-Igen, persze.

-Apa, majd jövök-kiabáltam be a nappaliba.

-Jól van, érezzétek jól magatokat.

Beszálltunk a kocsiba, Dan is ott volt már. Köszöntem nekik és el is indultunk a belváros felé. A plázában külön váltunk, Dan elment, hogy fellépő ruhákat nézzen nekem. Mi pedig, Joe-val kiegészülve sorra jártuk a butikokat.

-Ez a felső annyira jól néz ki-mondta Sammy egy kék, ejtett vállú, hosszított fazonú darabra.

-Próbáld fel-mondtam neki.

-De túl drága.

Hosszas győzködés után végül berángattam a próbafülkébe.

-És milyenek a fiúk?-kérdezte miközben vette le a felsőjét.

-Kedvesek, aranyosak, viccesek.

-És Zayn?-nézett rám vigyorogva.

-Mi van Vele?-próbáltam semleges hangot megütni, de Sammy, mint mindig, most is átlátott rajtam.

-Van valami, amit még nem mondtál el?-kérdezte még mindig vigyorogva.

-Öö…lehet-ismertem be.

-Mesélj csak!

Gyorsan kikukucskáltam, hogy Joe hallótávolságon kívül van-e, majd gyorsan beszámoltam a pénteki látogatásáról és a majdnem csókról.

-Hogyhogy csak majdnem csókolt meg?-hüledezett.

-Megszólalt a telefonom-sóhajtottam.

-És Te felvetted?!-kérdezte elég hangosan.

-Sshh…halkabban. De amúgy igen…tudom, hülye vagyok, nem kell mondani.

-Na, legalább ebben az egyben egyet értünk.

Úgy nézett rám, mintha valami hatalmas bűnt követtem volna el, azzal, hogy felvettem a telefont…

-És most mi van?

-Nem tudom. Tegnap még csak nem is utalt rá, hogy bármi is történt volna köztünk. Mármint, nem is történt, csak érted-mondtam magam elé meredve.

-Értem.

-Mindegy, majd csak lesz valahogy-mondtam egy fanyar mosollyal.-Egyébként jól áll.

-De akkor is túl drága.

-Meg kapod tőlem ajándékba-vigyorogtam.

-De nincs is szülinapom.

-Nem baj, meg veszem Neked.

Délután 4 körül értem haza. Sammyt kitettük, könnyes búcsút vettünk, hiszen nem tudjuk, mikor találkozunk legközelebb. Bár megígérte, hogy majd meglátogat. Köszöntem Apának és fel is mentem a szobámba, hogy becsomagoljak. Apa úgy egy óra múlva utánam jött, a látványon, ami fogadta egy kicsit megrökönyödött. A szobában lépni se lehetett, minden tele volt cipőkkel, ruhákkal, kiegészítőkkel, én pedig a szoba közepén feküdtem, teljesen elkeseredetten.

-Segítsek?-kérdezte.

-Igen, az most jó lenne.

Néma csendben álltunk neki, hogy összepakoljunk. Csak néha szólalt meg Apa, hogy ez vagy az kell-e. Mindig is utáltam búcsúzkodni, pedig már hozzá szokhattam volna. És most, hogy ismét eljött az ideje, egyre jobban éreztem a növekvő gombócot a torkomban. Nem szerettem apát egyedül hagyni, rajtam kívül nincs senkije. Vagyis inkább én nem szerettem távol lenni tőle, a két legjobb barátomon kívül csak Ő volt nekem. Nem is tudom, mit kezdenék nélküle. A gondolataim kezdtek teljesen eluralkodni rajtam és éreztem, hogy mindjárt elsírom magam.

-Kész-mondta Apa 3 órával később, mikor az utolsó bőröndöt is lezárta.

-Köszönöm-mondtam hálásan- nélküled azt hiszem még mindig ott feküdnék a földön.

-Azért vagyok, hogy segítsek-mondta mosolyogva-na, gyere, vacsorázzunk.

Miközben ettünk, beszámoltam a napomról, majd végig hallgattam Apa szokásos intelmeit, hogy vigyázzak magamra, viselkedjek jól, stb., stb. Vacsora után jó éjszakát kívántam, majd fel is mentem a szobámba, megfürödtem, majd szinte egyből el is aludtam.